Ingeráradatban élünk. Olyan eszközök sokasága kíséri végig az életünket, melyek arra
hivatottak, hogy megkönnyítsék a mindennapjainkat, kitöltsék szabad óráinkat. Észre sem vesszük, hogy közben milyen mértékben vonják el a figyelmünket saját magunkról, érzéseinkről, vágyainkról és szükségleteinkről. Olyannyira, hogy nem is jut eszünkbe figyelni rájuk. Nem jut eszünkbe figyelni a testünkre. A lelkünkre. Pedig a lelkünk és a testünk harmóniában való együttműködése határozza meg az életminőségünket és cselekedeteinket. Ha az egyik hiányt szenved, azt a másik is óhatatlanul megérzi. „Egyfolytában fáradt vagyok, pedig nem is csinálok semmi fárasztót”. „Nem értem, mitől vagyok feszült folyton, pedig nem is történt semmi”. „Sokszor nem kapok levegőt”. A sor végtelen.

• És nem is tudjuk, hogyan kellene megismerkedni saját magunkkal.
• És azt meg végképp nem tudjuk, hogyan kellene kedvesnek lenni önmagunkhoz.
• És megértőnek.
• És elfogadónak.
• És tudatosnak.
• És ezek a szavak akkor válnak majd egy harmonikus szimbiózisban működő test és lélek alapvetéseivé, ha a szanaszét szórt figyelmünket képesek leszünk magunkra irányítani.

Természeti népek voltunk valaha. Bár az emberiség jelentős részének már nem az élet
természetes velejárója egy erdő levegőjét szívni, mezőkön rovardöngicsélést hallgatni,
mégis ha nem is tudatosan, de ott hordozzuk magunkban ezt a fajta hovatartozás-igényt. Ki jobban, ki kevésbé. Hiszek abban, hogy az a közeg, amit a természet, az állatok teremteni tudnak számunkra, hogy elcsendesedhessünk, megnyugodhassunk, majd picit szétnézhessünk magunkban, egy olyan erő és lehetőség, amelyre érdemes figyelni. Ennek a közegnek a megteremtésében és megtartásában segítek én és az állataim.